Te hallottál már a neurotikus pozitivizmusról?
Ezt a kifejezést a lányom egyik osztálytársának az anyukájától hallottam először és amikor rákerestem a neten nem dobott ki rá semmit. Így közvetlenül a megalkotójától ismerhettem meg. Igazából ő egyszerűen csak nekem szegezte a kérdést: mi a véleményed a neurotikus pozitivizmusról?
Noha eddig nem hallottam ezt a két szót így egyben, mégis azonnal tudtam, hogy miről beszél, mert heti szinten találkozom ezzel a munkám során.
Ha eddig nem ismerted te sem, akkor most körüljárhatod egy kicsit, hogy mit is jelent ez valójában?
Biztosan te is találkoztál már olyannal, akinek szerinted
sírnia kellett volna a pillanatnyi helyzetén, eközben ő Duchanne-mosollyal az arcán pozitív megerősítéseket szajkóz, mert erősen hisz abban, hogy így kell pozitívan reagálni, akkor hamarabb elmúlik a kínja, meggyógyul, boldog lesz, rendbe jön a párkapcsolata vagy akármi…De olyannal is lehet találkozni, amikor a gyászában síró embernek a jó szándékú barátja magyarázza, hogy az élet megy tovább, minden rendbe jön, előre kell nézni, szedje össze magát.
Igen, az élet rendbe fog jönni.
De semmiképpen sem az által, hogy elnyomjuk, elsikáljuk a nehéz érzelmeinket, a fájdalmas múltbéli történéseket. Nem attól, hogy nem veszünk tudomást a megoldandó feladatokról, problémáinkról. Semmiképpen sem attól, hogy kifejlesztünk egyfajta hamis pozitívnak hitt viselkedési formát, ami sajnos a sokaknál ugyanazt jelenti, ” hogy amiről nem beszélünk az nincs is”… Amikor valamivel kapcsolatban felvesszük ezt a hozzáállást, akkor biztosak lehetünk abban, hogy pont az ellenkező útra léptünk, mint amelyikre akartunk.
Nézőpontom szerint, negatív és pozitív jelzőket az elménk tesz oda bármi elé. Nyilván egy betegség negatív, egy esküvő pozitív. Az öröm pozitív, a bánat negatív. Amíg nem jutunk el egy olyan tudatosság állapotában, amikor már előjelek, címkézések nélkül éljük azt, ami van, addig mindig valamilyen előjelet képzünk az érzéseink, tetteink és történések elé. Ennek természetesen van helye az életünkben, mert fontos a megkülönböztetés.
De a felismert, megcímkézett dolgokkal kapcsolatban, vajon mennyire racionális az a hozzáállásunk, elvárásunk, hogy két egymás nélkül nem lézető végletből, csupán az egyikre formálunk kizárólagosságot?
Élhetünk csak nappal?
Élhetünk-e fájdalom nélkül?
Élhetünk-e csakis az egyik pólus által?
Létezhet-e olyan élet, ahol mindig csak nevetés van, boldogság és minden más olyan dolog, amit elménk pozitív címkével lát el?
Hol kezdődik a tagadás a pozitív életszemléletre hivatkozva?
Ha kizárólagossá tesszük a pozitív dolgokat, eltűnhetnek-e azok, amiket negatívnak hiszünk? Lehetséges-e egyáltalán kizárólagossá tenni?
Fiatal koromban olvastam, hogy egy hölgy úgy gyógyult ki a daganatos megbetegedéséből, hogy rengeteg fájdalmas filmet nézett, amin sírt. Aztán olyanokat amin sokat nevetett. És a sok megélt negatív és pozitív érzelmi felszabadulás megtette a hatását: meggyógyult. Vajon meggyógyul volna, ha kizárólag csak vígjátékokat néz és nevet?
Vajon annak a hölgynek rendbe jöhet-e a házassága, aki pozitív hozzállásra hivatkozva hagyja, hogy bántalmazza a férje?
Vajon meggyógyulhat-e a nagybeteg, ha nem kezelteti magát, ugyanolyan életvitelt folytat mint a betegsége előtt, csak pozitívan gondolkodik? Igen, ezekre a kérdésekre csuklóból lehet dobni, azokat az ezo-spiri frázisokat, amiknek a terméke a neurotikus pozitivizmus: meggyógyulhat, ha eléggé nagy a hite. Igaz ez? Igaz is lehet. De ha szétnézünk a környezetünkben, a legtöbb gyógyult ember, még spiri tanító is elmegy orvoshoz, felvesz valamilyen kezelést a hite mellé. És ez egyáltalán nem baj. Ez teljesen normális. Ahogyan az is, hogy a földi életünknek van negatív és pozitív oldala is. Amik között igyekszünk egyensúlyt teremteni, mert ez lenne az élet rendje. Ami nem pozitív, nem negatív, hanem természetes…racionáis…és isteni.
A neurotikus pozitivizmus a félreértett, rosszul értelmezett pozitív gondolkodás. Noha nyilvánvaló, hogy ahol a figyelmünk, ott az energiánk, a tagadás csapdája könnyedén eltakarható a hamisan pozitív életszemlélettel kényszerített pozitív reakciókkal, mondatokkal, a nehézségek szőnyeg alá söprögetésével. Mert a szembenézést nem úszhatjuk, pedig milyen jó is volna. A szembenézés és a felismerés felszabadít a szőnyeg alá söprés pedig eleinte nem igazán látszik… aztán itt-ott elkezd a por áttörni a szőnyeg felszínére…felpúposodik, utat tör magának valahol a szélén… így működik a tagadás. Minél erősebben és minél tovább tagadunk magunkban valamit, annál nagyobb az esélye annak, hogy spontán, kevésbé kontrollálható módon utat tör magának. Mert aminek természetszerűleg ki kell jönni, az ki fog jönni, hiába tapossuk a szőnyeget, a lábunk elfáradhat, de a szemét ott marad.
